1, szabadság és egyenlőség:

A szabadság modern gondolata 1770-1790 körül került be a magyar politikai gondolkodásba.
„Meg vagyok győződve arról, hogy a következő – törvénybe foglalandó – jogok minden egyént megilletnek, aki a nemzet részét képezi…” – Írta Hajnóczy József, aki ezzel valószínűleg a legteljesebb szabadságelméletet fogalmazta meg.  Ehhez tartozik egy három pontos összefoglaló:

I: Nagykorúság elérésekor mindenki szabadon választhatja meg a hazáját és azt is, hogy hazáján belül konkrétan hol szeretne élni.

II: Gondolat- és szólásszabadság.

III: Mindenkinek jogában áll anyagi helyzetén javítani törvényes keretek között.

Tehát: A személy, a szólás és a tulajdon szabadságát hirdette.
Fontos szempont volt a gondolkodásban, hogy az egyenlőség eszméjét magyar nyelven terjesszék.

Az 1832-ben meginduló első nagy liberális offenzíva során Kossuth a így idézi fel a szabadság és egyenlőség témáját:
„…meglehet, hogy a szabadságok talán éppen ellenkezésben állnak a szabadsággal, mert a valódi szabadság egy és közönséges, ennek nincs pluralisa”.
Ezek után a baloldal képviselői mind egyre jobban visszatérnek a szabadság és egyenlőség elválaszthatatlanságára.

2, A vallás szabadsága:

A két protestáns vallás hátrányos megkülönböztetése Carolina Resolutiora vezethető vissza. Ennek életbelépése több gyakorlati következménnyel járt: Az állam elkobozta a protestáns iskolákat, eltiltotta őket (a protestánsokat) a hivataluktól, elkobozta, vagy lerombolta templomaikat.
Mária Terézia uralkodása alatt nem volt sok változás a kezdetben, de úgy tűnt, hogy több megértés mutatkozik a protestánsok felé. Az igazi áttörést II. József érte el a türelmi rendelettel, melyben engedélyezte a protestáns vallásgyakorlatot, engedélyezte nekik a templomok és iskolák építését és többé nem felügyelték a papokat a katolikus püspökök.

II.József utódja, Lipót szakított bátyja politikájával és az egyház ügyét az országgyűlés elé tárta. Az 1790/91-es országgyűlésen volt egy katolikus restaurációs irányzat a papok körében, de ez csak kis támogatottsággal bírt.
Lipót fia, I. Ferenc azonban gyorsan szakított apja politikájával és visszatért a feudális-klerikális jobboldal támogatásához. Az 1791:26-os törvénycikknek minden hézagát a protestánsok sújtására használtak fel; Tilos volt a katolikus gyerekeknek protestáns iskolába járni, tilos volt katolikusként protestáns istentiszteleten részt venni és még ehhez hasonló dolgok. Ezek után a vallási vita egészen 1830-ig nem került elő.

1833-ban ez a vallási egyenlőtlenségből fakadó sérelem volt az egyik fő téma. Hosszú viták után már a főrendek azt akarták, hogy ez az elavult téma kerüljön le a napirendről és mondják ki a vallások közti egyenlőséget. A rendek végül feladták a küzdelmet azzal a zárógondolattal, hogy majd máskor visszatérnek még erre az ügyre. Végül az 1848-as április törvények vetettek véget a keresztény hitfelekezetek közti megkülönböztetéseknek.

Forrás:
Kecskeméti Károly - Magyar liberalizmus 1790-1848. Argumentum Kiadó, Bibó István Szellemi Műhely. 2008.

A francia Alkotmányozó nemzetgyűlés 1789. augusztus 26.-án fogadta el ezen nyilatkozatot, mely a 1791-es Francia Alkotmány alapját jelentette. Megfogalmazása az amerikai függetlenségi háború alatt már bátorságával  kitűnt, La Fayette márki nevéhez fűződik.

A francia okmányhoz sok hasonló született a században. Ilyen volt az angol Bill of rights azaz a Jogok nyilatkozata, melyben az alkotmányos monarchia alapjait teszik le Nagy-Britanniában. De sok közös pontot mutat a Thomas Jefferson által fogalmazott Függetlenségi Nyilatkozattal valamint a szintén amerikai Virginiai Jogok Nyilatkozatával, melyet George Masonhoz köthetünk ezek adhatták az alap ötletet La Fayette-nek is.  1791-ben az amerikai Jogok Törvénye is megjelent, mely szintén hasonló szellemben készült. Az okirat főbb pontjai  nem kizárólag a francia harmadik rend jogainak kiterjesztésére vonatkoztak hanem az egész emberiség számára szerették volna biztosítani.

A nyilatkozat főbb pontjai a felvilágosodás filozófusaihoz köthetőek, mint Rousseau és Montesquieu. Megtalálhatjuk tartalmában a hatalmi ágak szétválasztásának elvét valamint az emberrel született természetes jogok biztosítását is. Az okmány központba az egyént, a népszuverenitást  helyezi . Kimondja, hogy minden ember egyenlő ezáltal azonos jogok és kötelezettségek illetnek meg mindenkit társadalmi helyzettől függetlenül, esélyegyenlőséget biztosít. Az emberi szabadság határának a közjót szabták meg, mások jogainak tiszteletben tartását.  Ugyanakkor mindenkinek biztosították az alapvető szabadság jogokat, ezek a következők: tulajdonhoz (de a köztulajdon tiszteletben tartása mellett), boldogsághoz, szabadsághoz való jog, szabad véleményhez való jog ebből következik a szólás és sajtó szabadság is, ide tartozik továbbá a vallásszabadság .
Az ancien régime alatt a hatalom legitimáló ereje az isteni kegyelem volt, ezt a népre cserélték fel. A hatalom forrása immár nem Isten volt, hanem a népakarat. Az nyilatkozat megszűntette a rendi vagyis születésalapú társadalmat, azzal, hogy eltörölte a nemesség és az egyháziak külön jogait és mentességeit. Bevezette a közteherviselést és az igazságszolgáltatást is megreformálta.  Megtörtént az ártatlanság vélelmének megfogalmazása ez azt is magával vonta, hogy a az eddigi gyakorlattal ellentétben a gyanúsítottat már kezelték automatikusan bűnösnek ezáltal a vele szembeni kínzásokat, durvaságot is betiltották. Eltörölték az ex post facto büntetőjogot, a visszamenőleges büntetés gyakorlatát.  Megjelent a nyilvánosság előtti felelősség fogalma.

A nyilatkozat ugyanakkor a nők jogaival és a rabszolgaság kérdésével nem foglalkozott.

Számos későbbi nemzetközi okirat vett át belőle pontokat, gondolatokat. Többek között az 1958 októberében megszületett francia alkotmány amely máig érvényben van Franciaországban, amely becikkelyezte számos pontját az Emberi és polgár jogok nyilatkozatának.

A nyilatkozat szövege magyarra fordítva:

http://mek.oszk.hu/00000/00056/html/228.htm (2017.05.14.)

Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata-ENSZ

A  második világháború borzalmait követően az Egyesült Nemzetek Szövetsége jónak látta egy olyan nyilatkozat kiadását, mely az Emberi és polgári jogok nyilatkozatához hasonlóan összefoglalja az emberek alapvető  jogait nemzetétől függetlenül.

Így 1948 december 10.-én megszületett Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata. 1950-től ezt a napot az emberi jogok napjának nyilvánították.

Megfogalmazói: a kanadai jogász John Peters Humprey, Eleanor Roosevelt amerikai first lady, a francia bíró René Cassin, Charles Malik libanoni diplomata valamint a kínai professzor P.C. Chang.
Ezen okirat egy bevezetőből és 30 cikkelyből áll. Tartalmazza az alapvető polgári, kulturális, gazdasági, politikai és szociális jogokat. Ezek minden emberre vonatkoznak fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra vagy politikai meggyőződésre való tekintet nélkül.

Ez nem törvény tehát az emberi és polgárjogi nyilatkozathoz hasonlóan ez sem kötelez ugyanakkor a politikai nyomás gyakorlásra alkalmas.

Összehasonlítva a francia nyilatkozattal benne vannak a életet, szabadságot, biztonságot biztosító jogok de ezek kibővülnek művelődéshez, kulturális élethez való joggal 1948-ban. Az ENSZ nyilatkozat is véd a kínzás, embertelen bánásmód elől akárcsak az 1789-es. A vallásszabadság kibővül a gondolat és lelkiismeret szabadságával. Mindkét nyilatkozat magába foglalja a vélemény és annak kifejezésének szabadságát.

Az ENSZ fogalakozik a rabszolgaság kérdésével is, melyet természetesen tilt és a nők egyenjogúságát is biztosítja.

Az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata a Guinness rekordok könyvébe is, mint a legtöbb nyelvre lefordított mű összesen 337 nyelv.

A két nyilatkozatot összehasonlítva arra a következtetésre juthatunk, hogy az Emberi és polgári jogok nyilatkozata 1789-ben egy úgy rendszer megteremtéséhez vezetett ekkorra jelentőséggel ugyan nem bír az ENSZ okirat mégis az sokkal több liberális szemléletű bővítést tartalmazz.

A nyilatkozat teljes szövege:

http://www.ohchr.org/EN/UDHR/Documents/UDHR_Translations/hng.pdf (2017.05.14.)ű

Felhasznált irodalom:

Rubicon Történelmi Magazin:

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1789_augusztus_26_az_emberi_es_polgari_jogok_nyilatkozatanak_elfogadasa/ (2017.05.14)

Múlt-kor történelmi portál:

http://mult-kor.hu/20140826_225_eve_szuletett_az_emberi_es_polgari_jogok_nyilatkozata (2017.05.14.)

Vincent Robert Johnson: The Declaration of the Rights of Man and of Citizens of 1789, the Reign of Terror, and the Revolutionary Tribunal of Paris

1803. október 17-én született Söjtörön egy köznemesi család hetedik gyerekeként. Anyja szülés közben, apja ötéves korában halt meg. 1823-ban oklevelet szerzett a győri jogi akadémián és ügyvéd, majd jegyző, később alispán. Karrierje 1833-ban ívelt fel, mikor bátyja megbetegedett és maga helyett öccsét küldte a pozsonyi országgyűlésre.

Ott felszólalt a jobbágyfelszabadítás, lengyel kérdés, valamint a vallás- és szólásszabadság ügyében is és gyorsan híres lett a politikai életben. Az 1839/40-es gyűlésen elérte, hogy szabadon engedjék Kossuthot és több törvényjavaslatot is tett, de azokat a felsőtábla elutasította. Az 1843/44-es diétán nem vett részt, de a politikai életben benne maradt; tagja lett a Védegyletnek és fontos szerepet játszott az Ellenzéki Nyilatkozat megfogalmazásában. A nagypolitikai életbe 1848. márciusában tért vissza.

Az 1848-as események során próbált higgadtan közvetíteni a bécsi udvar és a pesti kormány között, de miután látta, hogy erőfeszítései nem hoznak sikert lemondott miniszteri tárcájáról. Az 1848-49-es események során Windisch-Grätzcel tárgyalt, de ezek sem voltak eredményesek, így hazatért zalai birtokára.

A szabadságharc leverése után a közélet vezéralakja lett, melyet zsenialitása, hitelessége és következetessége alátámasztott. A bécsi udvar is tisztelettel kezelte és 1850-ben elutasította Anton Schmerling (osztrák igazságügyi miniszter) meghívását, mellyel a kibontakozó passzív ellenállás szimbóluma lett. Szigorúan békés eszközökkel, de ragaszkodott a jogfolytonossághoz, és az 1848-as állapotok visszaállításához.

Bár tisztában volt vele, hogy nem tarthat ki az ország az örök passzivitás mellett, de a bécsi udvar sokáig nem volt hajlandó lemondani centralista törekvéseiről. Az 1859-es solferinoi vereség után Ferenc József (m. kir. 1867-1916) hajlandó lett volna megegyezni, de a tárgyalások nem jártak sikerrel.
Az 1861-es országgyűlésen a képviselők egyik része határozatban, a másik feliratban kívánta elutasítani a februári pátenst. Ennek jelentősége az volt, hogy a diéta nem ismeri el Ferenc Józsefet magyar királynak.

A sikertelen 1861-es rendezési kísérlet után következett a provizórium időszaka, melynek 4 éve során már megkezdődtek a kiegyezés körüli tárgyalások. Deák 1865-ös Húsvéti Cikkével nyílt fórumot teremtett az ezen dolog körüli vitának és ő vezette a kiegyezésről szóló tárgyalásokat. 1865-ben a császár ismét összehívta a magyar országgyűlést és a Pragmatica Sanctio alapján konzultációt kezdett Deákkal. Az 1866-os königgrätzi vesztes csata felgyorsította a kiegyezés folyamatát.

A kiegyezés keretein belül sikerült elérnie az önálló magyar kormány létrejöttét (gróf Andrássy Gyula vezetésével) és az 1867-es XII. törvénycikkellyel törvényerőre emelte az elmúlt évek tárgyalásainak eredményeit. Az ő erőfeszítéseivel jött létre a dualista rendszer, melyben a külügy, hadügy és pénzügy közös tárcát alkotott, de ezzel Magyarországnak lehetősége nyílt a modernizációra, illetve felzárkózásra.

A „haza bölcsének” utolsó országgyűlési felszólalása 1873-ban hangzott el, azonban idős korára és megromlott egészségére hivatkozva visszavonult a politikától. Még láthatta, ahogy a műve megvalósul, ugyanis élete utolsó éveiben teremtette meg Tisza Kálmán által vezetett balközép párt bebiztosítja a dualizmust.
1876. január 28-án bekövetkező halálával a 19. század egyik legnagyobb politikusa távozott az élők sorából.
Tudásával, gyakorlatiasságával, állhatatosságával és kitűnő gyakorlati érzékével komoly szerepe volt a „boldog békeidők” elhozásában és egész életművét tekintve joggal nevezhetjük a haza bölcsének.

Források:
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1803_oktober_17_deak_ferenc_szuletese/
http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC03014/03137.htm

1809-ben született Pozsonyban. Apja korán meghalt és anyja keveset foglalkozott vele és heves természetével fiatalon katonának állt. Itáliában volt beosztva és itt tört rá az a vágy, hogy hazáját szolgálja, így viszonylag hamar kilépett a katonaságból. Hazatérve nagykorúsította magát, hogy megszerezze apja örökségét, mely sikerült is neki. Bécsben döntött úgy, hogy politikával fog foglalkozni, és ebben az időszakban ismerkedett meg Zichy Antóniával.

1838-tól tevékeny tagja volt a liberális köröknek. Első beszéde nagy sikert aratott az ellenzéki körökben és ekkor végleg úgy döntött, hogy a politika keretein belül folytatja életét. Bár kezdetben nem kedvelte Kossuthot, ő azonban a jövő nagy reményét látta Batthyányban. Akkor kezdtek egymáshoz közeledni, miután Kossuth az iparegylet élére Batthyányt választotta elnöknek.

Az 1843/44-es országgyűlésen Batthyány már az ellenzéki főrend vezetőjévé nőtte ki magát. Metternichhel kezdettől fogva rivalizált és minden gyűlésen felszólalt a kancellár ellen. 1847-ben Ellenzéki klubot alakítottak és a legnagyobb eredményük, hogy Kossuthból pest megyei követ lett, melyben Batthyány Lajos jelentős szerepet játszott.

Az 1847/48-as országgyűlésben is fontos szerepe volt a majdani miniszterelnöknek. Fontos téma volt itt a nádorválasztás, ugyanis 1847-ben meghalt József nádor és a közvélemény a fiát, Istvánt kívánta utódának, mellyel a császári udvar is egyetértett.
Fontos felszólalás volt, mikor az ősiség törvényéről tárgyaltak és 1848. február 4-én, mikor a nyelvi és nemzetiségi kérdések voltak napirenden, társainál liberálisabban, indítványozta, hogy a horvátok is a latin helyett a saját anyanyelvüket használhassák az országgyűlésen.

1848-ban tagja volt a küldöttségnek, mely Bécsbe vitte a reformköveteléseket. Március 17-én V. Ferdinánd király őt bízta meg az első magyar minisztérium megalakításával. A törvények április 11-én léptek hatályba és kormánya ekkortól kezdett el működni.
Célja egy alkotmányos önkormányzat kialakítása, azon belül is az önálló hadsereg megszervezése. Május 7-ére sikerült elérnie, hogy a Magyarországon állomásozó császári- és királyi csapatok is a kormánya alá legyenek rendelve. Létrehozta a nemzetőrséget, majd nem sokkal később a honvédséget is.

Bécsben elégedetlenek voltak a politikájával és augusztus 29-én Deákkal a császárvárosba kellett utaznia, hogy utasítsák fegyverletételre Josip Jellasicsot. Ez hiábavaló volt és szeptember 11-én a szerbek betörtek az országba. Az ellentámadásra induló fegyveres erők élére István nádort kérte fel főparancsnoknak, de ő királyi utasításra elhagyta az országot. Mivel a későbbiekben sem tudott megegyezni az udvarral, így október 2-án lemondott miniszterelnöki tisztségéről és országgyűlési mandátumáról is.

Lemondása után közkatonaként lépett a honvédség kereteibe. 1849. január 8-án elfogták. A tárgyalásán végig ragaszkodott hozzá, hogy nem tett semmi rosszat és mindig törvényesen cselekedett. 1849. augusztus 16-án a haditörvényszék először börtönbüntetésre és jószágvesztésre ítélte, majd kötél általi halálra ítélték.
Utolsó éjszakáján a felesége egy tőrt csempészett be neki, mellyel súlyos sebeket ejtett a nyakán, de életben maradt, ezért az ítéletet golyó általi halálra módosították. 1849. október 6-án a pesti Újépület udvarán végezték ki.

Források:
http://mek.oszk.hu/02600/02610/02610.pdf
http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC00523/01281.htm

Monokon született 1802-ben szeptember 19-én. Kisnemesi családból származott, Eperjesen tanult, később a sárospataki református kollégiumban. Édesapja nyomdokain a jogi pályát választotta és a hétszemélyes királyi táblán alkalmazták, mint gyakornokot. 1824-ben hazatért a Zemplénbe, ahol a sárospataki ügyészi hivatalig jutott.

Politikai pályafutását 1830-ban kezdte meg az ellenzék köreiben. A parasztság nyomorúságos helyzetét látván fogalmazódott meg benne, hogy az alsó néprétegek felemelésével megteremti az igazi polgári társadalmat Magyarországon. Bár ígéretesen indult karrierje 1831-ben sikkasztás vádjával diszkreditálták.

Szerencséjére több főrendi képviseletében részt vehetett az 1832/36-os országgyűlésen. Ezen kezdte meg az Országgyűlési Tudósítások megírását, melyben tájékoztatta az embereket a diéta eseményeiről. Bár minden lehetséges módszerrel próbálták ellehetetleníteni, kitartó munkájának köszönhetően végigvitte a lapot az országgyűlés négy évében és országos hírnévre tett szert.

Sikereivel még elszántabban próbálta bevonni a közvéleményt és az országgyűlés után a Pest vármegyei törvényhatóság munkájáról írt. A Törvényhatósági Tudósításokkal azonban törvényt sértett és perbe fogták. 1837-ben perbe fogták és három év börtönbüntetésre ítélték, melyet a hétszemélyes tábla még egy évvel megtoldott.
1840-ben végül amnesztiával szabadult és, hogy kordában tartsák felajánlottak egy szerkesztői állást. Azonban ez nem úgy sikerült, ahogy Metternich szerette volna, ugyanis a Pesti Hírlap az egyik legnépszerűbb lap lett Pest-Budán és az ellenzék legnagyobb szócsövévé vált.Vezércikkei nyomán kikristályosodott a liberálisok programja és népszerűsége tovább növekedett.

Miután elhagyta a Pesti Naplót lassan az Ellenzéki Párt vezéralakja lett. Az 1847/48-as diétán az alsóházi szövetség programját ő fogalmazta meg. A politikai viták során pedig rendre ő volt az egyik fő szószóló (főként az örökváltság, adózás és alkotmányozás ügyében. Az 1848-as párizsi forradalmat úgy használta ki, hogy a Habsburg Birodalom minden népének alkotmányt követelt, mellyel gerjesztette az egész birodalom szerte a forradalmi hangulatot. Ennek végeredményeképp Magyarországon V. Ferdinánd kinevezte az első felelős magyar kormányt, melynek pénzügyminiszteri tárcáját maga Kossuth Lajos töltötte be.

A Batthyány-kormányban nagyon fontos szerep volt az övé, ugyanis elkészítette Magyarország első önálló költségvetését, majd saját pénznemet vezetett be (Kossuth-bankó), mellyel a szabadságharc végéig finanszírozni lehetett a hadikiadásokat. Jelentős szerepe volt az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) létrehozásában és a Battyhány-kormány távozásával, valamint az OHB-ban betöltött fontos szerepével egyaránt érvényesíteni tudta akaratát mind a politikában mind a hadvezetésben.

Mindenre kiterjedő példás szervezői kézségében azonban voltak hibák is. Ilyen Henrik Dembinsky fővezéri kinevezése, Görgei Artúr mellőzése is. Legjelentősebb a Függetlenségi Nyilatkozat, mely azzal válaszolt az Olmützi alkotmányra, hogy detronizálta a Habsburg dinasztiát és átmeneti állapotként Kossuth, mint Magyarország kormányzója vezeti az országot a szabadságharc végéig.

A temesvári vereség (1849. augusztus 9.) után két nappal teljhatalmat ruházott Görgeire ő maga pedig elmenekült az országból Vidinbe. A szabadságharcból azt szűrte le, hogy a vereség a nemzetiségek és a magyarság ellentéte miatt történt meg és, hogy csak ezek együttes összefogásával sikerülhet a Kárpát-medencében legyőzni a Habsburgokat.

Emigrációjában végig a célja, hogy feltámassza a szabadságharc lángját, melyre 1859-ben került halvány remény; Piemont francia segítséggel megkezdte az olasz egység létrehozását és háborút indított a Habsburgok ellen. Ehhez létrehozta a Magyar Nemzeti Igazgatóságot Párizsban és légiót szervezett az olasz egység megteremtésének segítéséhez. Végül csalódnia kellett, ugyanis III. Napóleon nem tervezte a Habsburg uralom megdöntését, így végül 1861-ben Olaszországba költözött.

A torinói évek alatt végignézte amint Deák feladja a passzív ellenállást és kompromisszumot köt, melyet a magyar nép szuverenitásának feladásaként értékelt. Aggályait a híres „Cassandra-levélben” fogalmazta meg, hogy megakadályozza a kiegyezést, de ez nem talált támogatókra.
Nimbuszát kétség kívül emelte, hogy mindvégig kitartott függetlenségi elvei mellett, egészen 1894-ben bekövetkező haláláig. Ennek hírét az egész ország keserűen fogadta, és bár Ferenc József nem engedélyezett neki dísztemetést, Csáktornyától a végső nyughelyéül szolgáló Kerepesi temetőig több, mint félmillió ember kísérte utolsó útjára.

Források:

http://tortenelemcikkek.hu/node/746
http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC07165/08465.htm
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1802_szeptember_19_kossuth_lajos_szuletese
(A honlapok utolsó letöltésének ideje: 2017. április 23.)

A szabadelvű szót már az 1832-es országgyűlés elején alkalmazták azokra, akik a reformista irányzatot képviselték. 1790 óta most először volt alkalma a baloldalnak felkészülni egy országgyűlésre. 1825-ben sikerült elérni, hogy a kormány kivegye a levéltárból a Rendszeres Munkálatokat és az országgyűlés elé terjessze. A szövegek átvizsgálását 1830 nyarára fejezték be.
Dessewffy József 1831-ben írja le különvéleményét, melyben az angol sajtószabadságot hozza fel és a mindennemű cenzúra ártalmassága mellett foglal állást. Párt hiányában azonban ezek az eszmék nem tudtak élesen elhatárolódni. Országgyűlési többség és program híján nem lehetett a reformokat se végbevinni, de mégis sikerült elérniük, hogy az ország másfél évtizedig reformhangulatban legyen.

1832/36-ban 18-20 megye támogatását élvezte a liberális álláspont úgy, hogy a követek képesek voltak képesek voltak az utasításokkal összeegyeztethető szövegeket fogalmazni. Bár megkaptak minden tisztséget a liberálisok 1843/44-ben, ez a diéta mégis csalódást okozott, mert itt sem volt összetartó erő. 1845-ben arra jutottak, hogy nem lehet halogatni egy ellenzéki párt megalapítását és programjuk megszerkesztésére Deák Ferencet kérték fel, ám ő ezt elutasította.

Mivel a követ az őt megválasztó megye nemességének a szószólója, ezért a megyegyűlés utasításokat adott arról, hogy a képviselő mire szavazzon. Néha előfordult, hogy a követeknek utasítás nélkül kellett szavazni és ez meglepő eredményekhez vezethetett. A kellemetlenségek elkerüléséért ezért a megyék megtilthatták, hogy követeik szavazzanak. Az utasítások keverésével a reformerek mozgásterét korlátozták. A szabadelvűek a megyegyűléseken mindig különböző engedményekre voltak kénytelenek, hogy egy adott eredmény liberális, vagy ellenzéki legyen.
Másik probléma, hogy a választások gyakorta nem elvi kritériumokon, hanem egy család vagy kiemelkedő személyiség tekintélyén múltak.

A feszültség nőtt és a történelmi dualizmus már nem működött. Ezért a kormány úgy határozott, hogy igyekszik egy konzervatív többséget biztosítani a követi táblán, hogy döntései legitimek maradjanak, és elég engedelmes, hogy jóváhagyja azt az alkut, mely szerint a kormány nem száll szembe a modernizációval, politikai osztály viszont beleegyezik a dualista kapcsolatok szorosabbra fűzésébe felelős minisztérium nélkül.

Fontos volt még egy konzervatív párt megszervezése elfogadható választási programmal, mely 1846 novemberében meg is alakult. Céljuk annyira megvalósíthatónak tűnt, hogy Batthyányi és a liberálisok ehhez igazodtak és ráeszméltek, hogy tovább nem halogathatják az ellenzéki párt megalapítását és programjának megírását. 1847. június 4-én jóváhagyták az Ellenzéki Nyilatkozatot, mely az első ilyen jellegű dokumentum Magyarországon. Az ellenzék öt elsődleges célja:

1. Közteherviselés
2. Népképviselet
3. Törvény előtti egyenlőség
4. Kötelező örökváltság
5. Ősiség eltörlése.

A leglényegesebb szövegrész Ausztria és Magyarország viszonyával foglalkozik. Ebben elfogadják a dinasztikus uniót, de cserébe nem akarják, hogy Magyarország érdekeit a többi tartomány érdekei alá rendeljék.
Fontos eleme még a nyilatkozatnak a megyei autonómia és kifejezik bizalmatlanságukat a kormány tevékenységével kapcsolatban.

A szabadelvűek 1832-1847 közötti állandó programja a feudalizmus eltörlése, melyet lépésről lépésre kívántak eltüntetni.  Elsődleges céljuk a reformok törvényes alapra helyezése. Bár törekvéseik megbuktak, mégis sikerült elérniük a reformpárti közhangulatot, illetve megbolygatták az állóvizet és a kormányt a mozdulatlansági politika feladására kényszerítették.

Ez az eszme áramlat Angliában született de kiteljesedése Franciaországhoz köthető.
A felvilágosodás tehát a XVIII. század meghatározó korszelleme, egy nyitott eszmerendszer volt. Az élet minden területét átkívánták formálni.  Megkérdőjelezték az addig meghatározó világrendet a feudalizmust és annak eszméit, így a király uralkodáshoz jogát is közvetve már támadták.  Abszolutizmust elvetették, helyette alkotmányos monarchiát vagy köztársaságot tartották az ideális államformának.  A polgárosodás terjedését szorgalmazták  és a liberális jogok kiterjesztését.

A felvilágosult gondolkodók vallási toleranciában és az alapvető szabadságjogokat is támogatták, ezek sok pontban egyeznek  a liberális jogokkal.  Az alapvető szabadság jogok alatt az élethez, biztonsághoz, tulajdonhoz való jogot, a szólás szabadságot, vallásszabadságot és a választójogot értjük.

A liberalizmus, más néven szabadelvűség, a szabadságot jelentő liberty szó után alapvetően a személyes szabadságon és törvény előtti egyenlőségen alapul, vagyis a szabad gondolatok széles spektrumát jelentő eszmerendszer, melyek közös vonása, hogy az egyén szabadságát jelölik meg mint legfontosabb politikai célt. Az először Adam Smith által megfogalmazott gazdasági liberalizmus támogatja a szabadpiacot és a szabadkereskedelmet.

A klasszikus liberalista gondolkodók hittek abban, hogy egy láthatatlan kéz spontán rendet alkot az eredendően széttartó egyéni szándékok és tettek szövevényéből, s a sok egyéni érdek végeredményben a közjó növekedéséhez vezet, feltéve, hogy a minimális információ és igazságszolgáltatás rendelkezésre áll mindenki számára, azaz senki sem lophat, vagy alkalmazhat kényszert másokkal szemben. A gazdasági liberalizmus a magántulajdonon és az egyének által kötött szerződéseken alapul. A kulturális liberalizmus az egyéni jogokra koncentrál, a lelkiismeret és az életmód szabadságára, köztük olyanokra mint a szexuális szabadság, vallásszabadság, megismerés szabadsága, vagy azon alapelv, miszerint az állam ne hatoljon az egyén magánéletébe.

A liberalizmus különböző formái nagyon különböző politikai megoldásokat kínálhatnak, de néhány dologban általában egyetértenek, mint például a gondolkodás és szólás kiterjedt szabadságában, a jogállamban, a gondolatok szabad áramlásában, a magántulajdonban, a szabadpiacban, a kormányzat átláthatóságában, és a szabad választásokban.

Francia gondolkodók:

Charles-Louis de Secondat, La Brède és Montesquieu bárója (1689-1755)

Írásaiban kétféle hatalomtípust különböztet meg a szuverént és a hivatalit. A hivatali típusban javasolja a hatalmi ágak szétválasztását: bírói, törvényhozói és végrehajtói hatalmakra. A hatalmi ágaknak ellenőrizhetik egymást. A francia társadalmat három osztályra bontja. A királyi udvar emberei alkotják az első csoportot őket követi az arisztokrácia és tőlük megkülönbözteti a köznépet. A papságot kihagyta az állam működéséből.
Három különböző államformát is megkülönbözetett. A tekintélyre épülő királyságot, a köztársaságot, és a despotizmust, melyet a félelem tart egyben. A legjobb államformának az angol alkotmányos királyságot tartotta.

Voltaire

A francia burzsoáziát kicsinek és erőtlennek, az arisztokráciát élősködőnek és korruptnak, a közembereket érdektelennek és babonásnak, az egyházat a tized bevezetése óta a királysággal szemben csak egyensúlyozásra képes merev erőnek látta.
Voltaire bizalmatlan volt a demokráciával szemben, az szerinte csak a tömegek tudatlanságát terjeszti. Szerinte csak a filozófusok által szorgalmazott felvilágosult monarchia hozhatja el a változásokat, amelyek a király ésszerű hatalmának fejlődését és Franciaország gazdagságát biztosíthatják a világban. Voltaire a változások kulcselemeként is alapvetően hitt a királyság intézményében.
Jean-Jacques Rousseau

Felfogása szerint a népnek közvetlenül kell részt vennie a döntéshozatalban. Tehát népszuverenitást akart elérni, úgy, hogy a helyi önkormányzatoknak legyen nagyobb szerepük a formális laza államban. Eszmerendszerében a hatalmi ágakat nem választotta szét. Rousseau a magántulajdonra vezette vissza az emberiség bajainak egészét.

A mexikói politikai élet a függetlenség után két prominens pártra osztható. Az egyik párt tagjai voltak a konzervatívok a másik pedig a liberalista párt. A pártok tagjait nem lehet egy érteleműen társadalmi szerepek mentén, illetve etnikai csoportok között.

A pártok tagsága nem csak etnikai hanem földrajzi elhelyezkedésük is befolyásolták. Az 1850-es évesekben a liberális párttagság gerincét középosztály béli, illetve katona tiszti háttérrel rendelkező meszticek adták, akik 40 éves kor alatt voltak és Mexikó északi és középső részéből valók voltak. A párt tagsága ellenezte a királyságot, mint intézményt, mert azt a fejlődés akadályának tekintették. A párt erősen antiklerikális programmal rendelkezett. Legfőbb program pontjuk az egyházi földek államosítása volt, amellyel széles tömegeket tudtak megnyerni a pártjuknak.

A konzervatív párt ellenben a királyság intézményében és a Katolikus Egyházban a stabilitás bástyáit látták, amelyek a koloniális múltban a dicső múltat vélték felfedezni és céljuknak annak újbóli elérését tekintették. Támogatói kreol háttérű katonatisztek, bürokraták, illetve városi elit tagjai a főpapsággal együtt tartoztak.

Érdemes megjegyezni, hogy a politizálás csak a felsőbb kiváltsága volt Mexikóban, ezért tagságban nem voltak munkások és parasztok.

E két párt harcolt Mexikó irányításáért egymással.1824 és 1863 között ötven kormány követte egymást. Sokszor katonai junta vagy diktatúra formájában. A hadsereg szerepe ebben a zűrzavaros időszakban felértékelődött és párt fordulásaikkal sokszor buktattak meg kormányokat. Ezt a zűrzavart használta ki a terjeszkedő Egyesült Államok, amely Texas állam Mexikóból való kiválása után 1846-48 között óriási területeket foglalt el Mexikótól.

1855-ben a liberalisták megszerezték a kormányzást és nagyszabású reformokat vezettek be. Az egyházi esküvőket felváltotta a polgári, a válás intézményét is törvényileg bevezették, az egyházi törvénykezés jogköreit szűkítették. 1856-ban az Egyház földeket többé nem birtokolhatott, illetve az Egyház többé ajándékokat (föld formájában) se fogadhatott el. A törvény célja az Egyház gazdasági eröjének megszüntetése Mexikóban.  

1857-ben a kormány megalkotta az ország új alkotmányát. Az első 34 cikkelyben megfogalmazták a szabadságokat (szólásszabadság, a törvény előtti egyenlőséget, sajtószabadságot), nemesi előjogok megszüntetését és a rabszolgaság eltörlését. Ami viszont teljesen hiányzott az alkotmányból a vallással kapcsolatos pontok. Ugyanis nem tartalmazott vallásszabadságról szóló pontot és nem volt megfogalmazva Mexikó hivatalos vallása sem. Az előző két törvény és az új alkotmány után a mexikói főpapság Mexikó keresztény gyökerei elleni támadásnak ítélték meg az intézkedéseket, ezért a konzervatívok cselekedni kényszerültek a liberalista kormány ellen. 1857 decemberében a konzervatívok puccsot hajtottak végre és a következő év januárjában konzervatív kormánya alakult meg. Az év elején az elüldözött elnök Benito Juarez kikiáltotta liberalista kormányát Veracruz városában, amíg a konzervatív kormány Mexikóvárosban székelt. A Reform háború elkezdődött. A polgárháború során a liberalisták papokat gyilkoltak, templomokat gyújtottak fel és szent ereklyéket tettek tönkre. A konzervatívok rabokat végeztek ki, liberálisok vagyonát fogalták le vagy gyújtották fel. Végül 1861-ben a liberalisták megnyerték a háborút és Juárezt megválasztották elnöknek.

Juarézt megválasztották ugyan, de az országban még akadtak konzervatív ellenállási gócok, amelyeket az új mexikói kormány nem tudott felszámolni. A másik probléma financiális jellegű volt, ugyanis Mexikó a zűrzavaros évtizedek alatt teljesen eladósodott külföldi befektetőknek. 1861-ben az ország adóssága 82 millió peso volt. Három legnagyobb hitelezője: Franciaország (Második Francia Birodalom), Nagy-Britannia és a Spanyol Királyság.

Közjogi kérdésnek nevezték azon problémák összességét, melyek Magyarországnak az osztrák uralkodóház birodalmához való tartozására vonatkoztak. Ez a közjog sarkalatos törvényeken nyugodott. Ilyen volt a nemesség jogait és előjogait kodifikáló Primae Nonus (a magyar nemesek Habeas Corpusa). Másrészt voltak olyan törvények, melyek Magyarország kollektív, illetve előjogait biztosították, melyet a Pragmatica Sanctio határozott meg: Magyarország és „kapcsolt részei” függetlenek a többi Habsburg tartománytól és az ország ügyeit magyarok intézik.
Ezen előjogok tiszteletben tartása fejében az uralkodó kezében összpontosult a végrehajtói hatalom.

Ezzel a kapcsolattal Mária Terézia (1740-1780) az európai események miatt azonban egészen 1763-ig nem tudott mit kezdeni és miután kudarcba fulladt a nemesség adóztatását célzó javaslata (1764/65-ös országgyűlés), hosszú távú stratégiát kellett kidolgoznia. Az 1767-es úrbéri rendelettel (ebben szabályozta a magyar jobbágyság földesúri terheit) és az 1777-es Ratio Educationis is ezt a célt szolgálta. 1765 után nem hívott össze országgyűlést és erre irányult a kereskedelem és vámrendszere is.
A szigort udvari kegyeletekkel ellensúlyozta, melyben benne volt a nemesi testőrség felállítása (1760) és a Szent István Rend megalapítása (1767).

II. József (1780-1790) sokkal ambiciózusabb, kormányzása sokkal energikusabb volt. Számtalan reformot hozott mind birodalmi, mind magyarországi szinten. Azonban József intézkedései végül megbuktak és halála előtt rendelkezései nagy részét visszavonta. Halálával a „történeti dualizmus” is veszélybe került; Egy politikai csoport Poroszország segítségével elszakadásra készült és egy angol herceget akartak a magyar trónra hívni.
Az 1790/91-es országgyűlésen reáluniót vezettek be, mely kimondta, hogy Magyarország a Monarchia egyetlen más tartományának sincs alárendelve.

A magyar liberálisok az 1830-40-es években hármas teherrel találkoztak: A birodalmi abszolutizmussal, a hazai elmaradottsággal és a polgári nemzetté válás hiányával.
A birodalmi abszolutizmus ellen a rendi intézményrendszert használták fel és a feudális alkotmányosság helyébe kívántak polgári alkotmányosságot helyezni. Ehhez a feudális viszonyok helyébe a polgári civilizáció feltételeit kellett beiktatni.
Az egységes polgári nemzet kialakulását a jogegyenlőség megteremtésétől várták. A kollektív jogok kiosztása azonban fel sem merült ugyanis ezt kiváltságnak tartották. A nemzetté válásról is olyan elképzeléseik voltak, melyek az egynyelvűség felé mutattak. Az elit tagjaiként fogalmazták meg a polgári átalakulás követelményeit és alakították ki életstratégiáikat.

Források:
Kecskeméti Károly - Magyar liberalizmus 1790-1848. Argumentum Kiadó, Bibó István Szellemi Műhely. 2008.
Szabadság és Nemzet, Liberalizmus és nacionalizmus Közép- és Kelet-Európában (szerkesztette: Dénes Iván Zoltán). Gondolat Kiadó, Budapest. 1993.